2015. október 31., szombat

Másnap



Hirtelen riadtam fel. A másodperc töredéke alatt felmértem a terepet. A Nap vakította be a szobát. Hunyorogva pásztázott végig szemem a tárgyakon, amíg a faliórán le nem ragadt. Kilenc elmúlt. Rémülten ültem fel az ágyban, ahogy tudatosult bennem a szám vészjósló nagysága.  A  gyors lendülettől agyam tovább haladt… A fájdalom belém hasított, önkéntelenül kaptam homlokomhoz, hogy visszatoljam. A másnaposságtól megszédülve óvatosan fészkeltem vissza magam a párnára.
Ahogy enyhülni kezdett a lüktetés, sikerült beazonosítani a tegnapi napot, és nyugalom kerített hatalmába, amiért péntek volt, így mindezt ágyban vészelhetem át. A rossz közérzetem viszont nem múlt el vele. Erőtlenül, szomjazva kotorásztam a földön az ásványvizes palack után. Eredménytelenül. Ha pasi lennék, akkor most gyengéd kezek ápolnának és igyekeznének minél hamarabb megszabadítani a kínzó érzéstől, néhány tabletta és víz segítségével. Nőként viszont erőt kell vennem magamon és kibotorkálnom a konyháig mindezekért.

Miután kiittam a hűtő vízkészletét, komoly felfedezést sikerült tennem. Párom nem volt mellettem az ágyban és „útközben" sem találkoztam vele. Megpróbáltam hangot kiadni számon, ehelyett valami elcsukló rekedtségre voltam képes. Megköszörültem torkomat és a megszokottnál egy oktávval mélyebben szólítottam kedvesem. Nem válaszolt.

Visszavonultam a hálószobába, magammal cipelve az életmentő pillepalackot. Megigazgattam a gubancban álló ágyneműt és elégedetten nyújtóztam ki rajta. A telefonon leütöttem a gyorsbillentyűt. Még mielőtt kicsengett volna, beugrott egy pillanatkép, ami azonnal visszavonásra késztetett.
Tegnap egyedül jöttem haza.
A franciaágy érintetlen felére pillantottam. Makulátlanul kisimítva pihent a paplan és a felrázástól duzzadt a párna. Nem ő igazgatta el maga után…



Tegnap este, egy spontán összejövetel volt a barátokkal. A sörözőben jó hangulatú társaság verődött össze. A poharak gyorsan ürültek, de annál gyorsabban jött az utánpótlás. Képtelenség volt követni a mennyiségét. Fájdalomérzetem az elfogyasztott száraz vörösbort a liter fölé saccolja. Tökéletes este volt, sok nevetéssel és nagy beszélgetésekkel. Komoly dolgokról vitáztunk, de nem vérre menően. A téma annyira érdekfeszítő volt, hogy nem figyeltem páromra. Mikor észbe kaptam, - pontosabban a mosdót kellett sürgősen célba vennem - már nem ült mellettem. Jó ideig voltam távol, mert a tükörben látottak megijesztettek és megpróbáltam némi sminkkel elviselhetővé tenni magamat. Visszatérésemkor, még mindig nem volt a helyén. A teremben sem láttam, így kimentem a teraszra. Ott sem volt. Már vissza akartam lépni, amikor a gyéren megvilágított Romkert felé néztem. Kár volt.
Percekig figyeltem a félhomályba burkolózott két alak egymásba fonódását. Megtaláltam…
Az alkohol lelassított, nem tudtam mit kell tennem. Elköszöntem a vidám asztaltársaságtól, akik marasztalni próbáltak és páromat keresték. Kimentettem azzal, hogy nincs jól, levegőzni ment és már lent vár.

Elhaladtam a párocska mellett, hogy megnézhessem a szőke nőt. Annyira egymásba gabalyodtak, hogy nem érdekelte őket a közeledő cipő kopogása. Legszívesebben kitéptem volna a nőt karjai közül...
Ehelyett finoman súroltam a vállammal, hogy felnézzenek és láthassam riválisom arcát.
Elértem célomat. Mindketten zokon véve néztek rám. Párom arcát megnyújtotta a félelem, szeme riadt lett, de nem szólt. A nőt felismertem, bár csak fényképen láttam addig. Lám, a hűtlen visszatért a múltból. Az ital hatása és a fájó érzések, egy halk „elnézést" mondattak velem. A szőkeség nem tudta ki vagyok. Gúnyosan szólt rólam páromnak: - Te jó ég! ENNEK nem elég széles az utca?! Mennyire undorító egy részeg nő!

Végigsírtam az utat hazáig. Telefonom nem csengett közben, pedig elterveztem, hogy nem veszem fel, amikor magyarázkodva könyörögni akar.
Bánatomban, a sötét konyhában ülve iszogattam tovább. A polcról levett, féltve őrzött borával ütöttem el az időt. Az utcát figyeltem, mikor tűnik fel és ér végre haza…



Ezek szerint nem jött…, a kétségbeesésem szomorúságba csapott át. Aztán eszembe jutott, hogy a zárban felejtettem a kulcsot, és elfelejtve rémes állapotomat siettem ki a bejártig. Nem volt benne. A falba kapaszkodva jutottam vissza az ágyhoz. Próbáltam vigasztalni magam azzal, hogy biztosan hívott, és újra felkaptam a telefont, hogy helyességét bizonyíthassam. A kijelzőn nem volt semmi, ami erre utalt volna… Kínomban nevettem magamon, a fejfájás ritmusra lüktetett. Elindítottam a hívást, hogy rövidre zárjam a kapcsolatunkat, de a „hívott szám átmenetileg nem kapcsolható"… és már nincs miért megpróbálnom később. Döntöttek helyettem.