2015. augusztus 31., hétfő

Szukkubusz

A férfi ma is, mint mindig, sokáig dolgozott. Nem mintha szerette volna a monoton mozdulatokat, inkább beletemetkezett munkájába. Képtelen volt szabadidejét máshol tölteni. Gondolatai elől menekült. Csak az éjszakát várta. Valójában senki sem ismerte. Főnökei elégedetten példálóztak vele, a prémium listán az első sorban díszelgett neve. Munkatársai hol gyűlölettel, hol érdekbarátsággal fogadták, de mindebből semmit sem vett észre. Nem érdekelte a külvilág. A nappalokat csupán túlélte, az éjszaka viszont  újra  meg újra megajándékozta...

Kipillantott az ablakon. Neonfényes utca látványa tárult elé. Erre várt egész nap. Gépiessége elillant. Az irodaházat elhagyva, a reggeli morcos biccentés helyett, most mosolyogva intett a recepciós felé. 
A távolsági buszon, magányos fáradt arcokat figyelt hosszasan, és vidám párok pillanatait csípte el mielőtt belefeledkezett sajátjába, amit az ablak visszatükrözött. Nyoma sem volt rajta unalmas életének.
Bár senki sem várta, mégis boldogan igyekezett haza. A szomszéd lány, mint minden este, a nyitott ablak párkányán ücsörgött. A nyár közeledtével egyre kevesebb ruhában. A szokásos csilingelő "Sziát" kiálltotta a kapu felé tartó férfinek, aki széles mosollyal viszonozta kedvességét.
-Hogy telt a napod? - próbált többet is kisajtolni belőle.
-Mint a többi. - válaszolta automatikusan és már lépett is be az ajtón, megelőzve vele a további párbeszéd lehetőségét. 
Csalódottan csukódott be az ablak.

Mindebből semmit sem vett észre... Csak egy dolog lebegett előtte, végre bezárkózni otthon. Cipőjét le sem véve sietett a nappaliba, hogy számítógépét bekapcsolja. A fürdőben gyorsan rendbeszedte magát, majd a szinte üres hűtőből előbányászott egy dobozt, amit rutinos mozdulattal dobott a mikróba. "Voila!" vette ki a készételek csimborasszóját és lehuppant vele a gép elé. Pontban fél tíz volt. Mint minden este, ugyanebben az időben, benyitott a chat szobába. Nem kellett sokat várnia. "Buxa" bejelentkezett. Hónapok óta együtt töltik az éjszakákat. Vituális szerelem alakult ki közöttük, de találkozásra nem tudták rászánni magukat. Féltve különleges kapcsolatukat,  önként rekedtek meg a plátói szinten. Tabuk nélkül adják ki magukat. Arctalanul minden könnyebb. Ami várható volt, a barátság szerelembe csapott át.

A napi chat, az idő előrehaladtával egyre forróbb lett.
-Mi lenne ha talalkoznánk? - vetette fel a kérdést a lány.
-Ha öt percen belül ideérsz... - nevetett fel frappáns válaszán a férfi.
-Szavadon foglak! - kancsingatott ezernyi smiley.

Csengettek. Egyre követelőzővé vált a berregés.
Az ajtófélfának támaszkodva várt a lány.
-Colád van? - nyújtott be egy üveg Bacardit.
A férfi körbenézett, mintha más is lehetne a lakásban, akihez a kérdést intézhette volna.
Első gondolata az ajtó visszacsukás volt, mégis ellenkező volt cselekedete.
-Buxa?! - tárta szélesebbre az ajtót. "A szomszéd lány?" A döbbenettől képtelen volt többet kinyögni.
-Hívj aminek akarsz - kacsintott nevetve a lány, ahogy elsétált mellette.
Belefeledkezve a személyes találkozásba, észre sem vette, hogy a chatszobában tovább folytatódott a félbehagyott beszélgetés...


2015. augusztus 28., péntek

Sasszé


Az életemen
Áttáncolhatsz... csak mosd fel
Sáros lábnyomod!

Haiku az ígérethez


Szorítom szavad,
Mert ha csak iszom, meglóg
Előlem újra.


Józanság


A boldogság, csak
Irigyeket szül... Hallgass.
Sugározd a jót!


Kísértések


Ördög és angyal
Tesz próbára minden nap.
Játékszer vagyok.

Nevelgető


Gyengeséged vagy
Erőd, mind gyermekeden
Láthatod viszont.

Még őrzöm színeit


Egynyári szirmát
Szórta felém... és nálam
Hagyta illatát...


2015. augusztus 27., csütörtök

A barackvirág illata

- Ezaz! – mosolyogtam a fiatal lányra, aki ezt viszonozva adta tudtomra, hogy a szerződés megköttetett…
Már másnap beköltöztem. Exemnek köszönhetően kevés holmival kellett bajlódnom, így gyorsan távozhattam régi otthonomból… egyedül. -Hamarosan úgyis újra felépítek mindent, amit hátrahagytam! – bíztattam magam friss szingliként, erőltetett vidámsággal.
A panelrengeteg kis zugát, egy külvárosi bérház tágas szobájára cseréltem. Az első éjszaka álmatlanul telt, pedig megszámoltam a sarkokat, ahogy anyukám tanította egykor és izgalommal vártam a csodás jövőt ígérő álmot. Mindhiába. 
Hajnalig viaskodtam gyötrő gondolataimmal. A vegyes érzelmű múlttal, az idegen jelennel és a bizonytalan jövővel. 
Ahogy világosodott, azzal én is megvilágosodtam. Rájöttem a titokra… mégsem az otthagyott múltam hiányzik, hanem a zajos gettóhangulat, ahol az éjszaka mozgalmassága költözött be a hálószobámba és ringatott álomba. 
Képes voltam figyelmen kívül hagyni a veszekedéseket, sikongatásokat, sírásokat, amit hozzám továbbítottak a papírfalak és a fékcsikorgásos, gázfröccsös utcazajokat, amit az ablak engedett be akadálytalanul. Szoknom kell még az éjszaka nyugalmát, amit az új élethelyzet hozott…
Mielőtt a gyenge fény belépett volna a szobába, a madarak hatalmas ricsajba kezdtek.  A rég nem hallott hangok az ablakhoz csaltak. Kinéztem, de csak a karnyújtásnyira álló hatalmas fa sötét ágait láttam, aztán, mint egy gyorsított felvétel, pillanatról-pillanatra változott a kép. A fa sziluettjéből kirajzolódott a dúsan virágos faág, majd színeit is megmutatva ámulatba ejtett. Évek óta nem láttam ilyen csodát. Évek óta nem láttam tavaszt. Eddig a kopár ágak, észrevétlenül, átmenet nélkül borultak lombba és köszöntött be a fullasztó városi nyár. Most látom a csábító virágzó ágakat, ahogy néhány vadméh előmerészkedik értük a hűvös reggel ellenére, és lelkemet simogatta a régen elfelejtett látvány. Beengedtem a tavasz illatát, átéltem mindazt, amit a nagyváros kitörölt az emlékezetemből. A természet ismét kézzelfoghatóvá vált. Odaláncolt a nyitott ablakhoz és órákra marasztalt…

Harangzúgás törte meg merengésem. A reggeli misére siettette a híveket. Furcsa mód, az utca még mindig kihalt volt. Ellenben a hétvégi lakótelep ekkorra már felébredt és sorra üresedtek meg a parkolók, átköltözve a bevásárlóközpontok mélygarázsaiba. Egy hete, még én sem tettem másként. Besoroltam. Bekebelezett a nagyváros és egyik fogaskerekévé lettem az évek során. Felvettem a tempót és hagytam sodortatni magam az árral…

„Már nem kell rohannom semmiért, és nem kell megfelelnem senkinek."- nyugtáztam és felöltve legszebb ruhámat, elindultam az átütő barackvirág-illatos tavaszban a templom felé, mint egykor vidéken, gyerekként nagymamámmal…

(Íródott, éppen három éve. Megjelent az Évszakok című antológiában, 2012-ben)

2015. augusztus 25., kedd

Útvonal

Zárva ajtód, de
Ablakon nem megyek be
Azon távozom...

A tegnap elhagyott


Már éjszaka volt. A romantikus film könnyeket csalt elő belőle, amit még önmaga előtt is szégyellt. Dühösen letörölte az érzelgős cseppeket, ezzel kézfejére maszatolta maradék nappali sminkjét. Ettől még dühösebb lett. A fürdőszobába rohant, gyors mozdulatokkal vizet engedett a kádba, köntösét ledobta magáról és már lépett bele az illatos habokba, amikor a tükörbe pillantva megállt mozdulata. Közelebb hajolt képmása felé és meredten nézte a nevetséges arcot, amin a festékek kavalkádja díszelgett elmászva eredeti helyükről. Szánalmas látványt nyújtott. Más alkalommal jót nevetett volna rajta, most viszont fájó emlékeket ébresztett benne…
Újra látta a piros hajú bohócot, ahogyan a porondon esetlenkedik és hahotázásával vidámságot varázsol a nézőtérre. Gyermekként nagy hatást gyakorolt rá ez az élmény. Az előadás végén a tömeg lassan hömpölygött a kijárat felé, míg apjával helyükön maradva megvárták a tülekedők kivonulását. Ekkor vánszorgott vissza a bohóc. Láttán a lány felkacagott, hiszen még elevenen élt benne mulattatása, de hiába várta a vicces mozdulatokat, azok sehol sem voltak. Komótosan szedegette össze a műsorban szétszórt holmikat, ami hamarosan újabb közönség előtt ismét előkerül. Ekkor már nyoma sem volt rajta vidámságnak. Lassan pásztázott végig tekintete az üres nézőtéren, ahol összetalálkozott pillantásuk és ott ragadt. Szemében lüktetett a fájdalom. Azóta sem képes elfelejteni ezt a tekintetet. Talán éppen akkor nőtt fel. Aznap értette meg, hogy „a látszat néha csal"… 
Azóta, mindezt gyakorta megtapasztalta, így a „néhá"-t megcáfolta a valóság. Kivételes tehetsége volt a leg lehetetlenebb helyzetek teremtéséhez és a legalkalmatlanabb férfi megtalálásához. Anyja szerint vonzotta a bolondokat és szélhámosokat. A finom fogalmazást csúnya históriák igazolták. Most, amikor boldognak kéne lennie, hogy megszabadult egy újabb tévedésétől, kétségbeesett zokogással borult a mosdókagylóra. Az önsajnálat és a reménytelenség tartotta fogva, ereje cserbenhagyta és elméje lassan emésztette fel. Nehézkesen lépett bele a kádba és adta át magát a simogató meleg víznek…
Egy óra múltán, nem csak teste, hanem gondolatai is kitisztultak. Boldogtalan volt, de már nem látta annyira kétségbeejtőnek helyzetét. „Vesszen, aminek vesznie kell" – sziporkázott valami olcsó filmben hallott bölcselettel. Törölközőbe burkolózva ült ki a teraszra a behűtött üveg pezsgővel és eprekkel, amit az estére szánt… persze nem csak önmagának. Megszokta már. Nem az első eset a magányban töltött sírós éjszaka, amibe minden alkalommal belehal egy kicsit. 
A toronyház kilátása mindig megnyugtatta. Az utca színes neonjai vidáman hirdették magukat, a nagyváros fényei csodásan vibráltak és discok lézersugarai hívogatóan szelték át a fekete eget. „Legalább lakást jól választok" – jegyezte meg félhangosan és felhajtott egy újabb pohárral – „meg pezsgőt" – tette hozzá, miközben végig tapogatta az üveget és töltött. Az alkohol hamar beépült szervezetébe és tettre késztette. Szerette volna, ha megértő fülekre talál fájdalma.  Felkapta mobilját és a gyorshívót indítva barátnőjét hívta fel, majd ugyanazzal a lendülettel vonta vissza a parancsot és hangos nevetésben tört ki. „Mi ütött belém? Éppen neki akarom elpanaszolni, hogy vége egy húszéves barátságnak? A magányt is neki köszönhetem… és tőle várom a vigasztalást? Mindketten átvertek. Magamra maradtam. Feláldoztak egy kalandért…" A telefon dallamra táncolt az asztalon, a kijelzőn a barátnő neve állt. „Ezek szerint megcsörgettem" – hagyta abba a kényszeredett nevetést és vette fel. A hívót megelőzve, csak ennyit mondott: „Elnézést, téves hívás, azt hittem a barátnőm."
Megjelent - 2012. Sorsok két percben (antológia)

Hogylétemről...


Öltözködéskor,
Fogason felejtettem
Összes mosolyom.


2015. augusztus 21., péntek

Szerelem első vérig


Éreztem ahogy közeledett. Éreztem minden zsigeremben. Vágytam újra látni. Előző este is ellibbent mellettem, de észre sem vett. Fájt. Pedig megszokhattam volna az elmúlt napokban...

Az első találkozás élménye tartja bennem a lelket. Részéről szerelem volt első pillantásra. Én voltam az, aki egynek hittem Őt a sok közül, amikor rám rontott, mint annyi nő életem során. Körberajongott, csodált és áradozott rólam, hogy mióta szeretne közelebbről megismerni. Mint kiderült, hetek óta figyelgetett. Miattam, minden nap a hosszabb útvonalat választotta hazáig. Sóvárgott, de nem mert mellém lépni és megérinteni, mert tudta, akkor végleg elveszik. 
A legcsodálatosabb napomat neki köszönhetem, amikor nem tudta visszafogni magát...
Kezdetben nem fordítottam rá nagyobb figyelmet, mint a többi nőre. Hagytam, hogy imádjon. A legboldogabb perceket adtam neki, de úriember módjára viselkedtem, mint mindenkivel, tudván  úgyis sírva válik el tőlem, miután ráébred, hogy nem egy kasztba tartozunk és soha nem lehetek az övé. Tévedtem... nem bírt tőlem elszakadni és elvitt a saját világába. Hamar összecsiszolódtunk. Boldogító volt minden vele töltött perc.  Átsétáltuk az egész várost. Mindenkinek muszáj volt megmutatnia és büszkélkednie velem. Akivel nem találkoztunk, azt felhívta dicsekedve telenonon, hogy az övé lettem. 
Órák röppentek el így kettesben, örülve egymás közelségének. Ahogy bőrünk érintkezett, soha nem akartuk, hogy vége legyen. Nem tudtunk betelni egymással...

Megkapott, elbolondított, majd magamra hagyott és most itt heverek berúgva a cipősszekrény és a fal közé szorulva... Mindezt a feltört sarokért, amit okoztam neki. De hisz' tudnia kell, hogy egy új csizma már csak ilyen!