Kedves gondolat

Lányos apa szülinapi ajándéka. Kell jobb? ;)

Tetoválás közben, érdeklődve hallgatom a választott téma történetét. Ez utóbbi feliratozás, magáért beszél...

Másnap

Hirtelen riadtam fel. A másodperc töredéke alatt felmértem a terepet. A Nap vakította be a szobát. Hunyorogva pásztázott végig szemem a tárgyakon, amíg a faliórán le nem ragadt. Kilenc elmúlt. Rémülten ültem fel az ágyban, ahogy tudatosult bennem a szám vészjósló nagysága.  A  gyors lendülettől agyam tovább haladt… A fájdalom belém hasított, önkéntelenül kaptam homlokomhoz, hogy visszatoljam. A másnaposságtól megszédülve óvatosan fészkeltem vissza magam a párnára.
Ahogy enyhülni kezdett a lüktetés, sikerült beazonosítani a tegnapi napot, és nyugalom kerített hatalmába, amiért péntek volt, így mindezt ágyban vészelhetem át. A rossz közérzetem viszont nem múlt el vele. Erőtlenül, szomjazva kotorásztam a földön az ásványvizes palack után. Eredménytelenül. Ha pasi lennék, akkor most gyengéd kezek ápolnának és igyekeznének minél hamarabb megszabadítani a kínzó érzéstől, néhány tabletta és víz segítségével. Nőként viszont erőt kell vennem magamon és kibotorkálnom a konyháig mindezekért.

Miután kiittam a hűtő vízkészletét, komoly felfedezést sikerült tennem. Párom nem volt mellettem az ágyban és „útközben" sem találkoztam vele. Megpróbáltam hangot kiadni számon, ehelyett valami elcsukló rekedtségre voltam képes. Megköszörültem torkomat és a megszokottnál egy oktávval mélyebben szólítottam kedvesem. Nem válaszolt.

Visszavonultam a hálószobába, magammal cipelve az életmentő pillepalackot. Megigazgattam a gubancban álló ágyneműt és elégedetten nyújtóztam ki rajta. A telefonon leütöttem a gyorsbillentyűt. Még mielőtt kicsengett volna, beugrott egy pillanatkép, ami azonnal visszavonásra késztetett.
Tegnap egyedül jöttem haza.
A franciaágy érintetlen felére pillantottam. Makulátlanul kisimítva pihent a paplan és a felrázástól duzzadt a párna. Nem ő igazgatta el maga után…



Tegnap este, egy spontán összejövetel volt a barátokkal. A sörözőben jó hangulatú társaság verődött össze. A poharak gyorsan ürültek, de annál gyorsabban jött az utánpótlás. Képtelenség volt követni a mennyiségét. Fájdalomérzetem az elfogyasztott száraz vörösbort a liter fölé saccolja. Tökéletes este volt, sok nevetéssel és nagy beszélgetésekkel. Komoly dolgokról vitáztunk, de nem vérre menően. A téma annyira érdekfeszítő volt, hogy nem figyeltem páromra. Mikor észbe kaptam, - pontosabban a mosdót kellett sürgősen célba vennem - már nem ült mellettem. Jó ideig voltam távol, mert a tükörben látottak megijesztettek és megpróbáltam némi sminkkel elviselhetővé tenni magamat. Visszatérésemkor, még mindig nem volt a helyén. A teremben sem láttam, így kimentem a teraszra. Ott sem volt. Már vissza akartam lépni, amikor a gyéren megvilágított Romkert felé néztem. Kár volt.
Percekig figyeltem a félhomályba burkolózott két alak egymásba fonódását. Megtaláltam…
Az alkohol lelassított, nem tudtam mit kell tennem. Elköszöntem a vidám asztaltársaságtól, akik marasztalni próbáltak és páromat keresték. Kimentettem azzal, hogy nincs jól, levegőzni ment és már lent vár.

Elhaladtam a párocska mellett, hogy megnézhessem a szőke nőt. Annyira egymásba gabalyodtak, hogy nem érdekelte őket a közeledő cipő kopogása. Legszívesebben kitéptem volna a nőt karjai közül...

Ehelyett finoman súroltam a vállammal, hogy felnézzenek és láthassam riválisom arcát.
Elértem célomat. Mindketten zokon véve néztek rám. Párom arcát megnyújtotta a félelem, szeme riadt lett, de nem szólt. A nőt felismertem, bár csak fényképen láttam addig. Lám, a hűtlen visszatért a múltból. Az ital hatása és a fájó érzések, egy halk „elnézést" mondattak velem. A szőkeség nem tudta ki vagyok. Gúnyosan szólt rólam páromnak: - Te jó ég! ENNEK nem elég széles az utca?! Mennyire undorító egy részeg nő!

Végigsírtam az utat hazáig. Telefonom nem csengett közben, pedig elterveztem, hogy nem veszem fel, amikor magyarázkodva könyörögni akar.

Bánatomban, a sötét konyhában ülve iszogattam tovább. A polcról levett, féltve őrzött borával ütöttem el az időt. Az utcát figyeltem, mikor tűnik fel és ér végre haza…



Ezek szerint nem jött…, a kétségbeesésem szomorúságba csapott át. Aztán eszembe jutott, hogy a zárban felejtettem a kulcsot, és elfelejtve rémes állapotomat siettem ki a bejártig. Nem volt benne. A falba kapaszkodva jutottam vissza az ágyhoz. Próbáltam vigasztalni magam azzal, hogy biztosan hívott, és újra felkaptam a telefont, hogy helyességét bizonyíthassam. A kijelzőn nem volt semmi, ami erre utalt volna… Kínomban nevettem magamon, a fejfájás ritmusra lüktetett. Elindítottam a hívást, hogy rövidre zárjam a kapcsolatunkat, de a „hívott szám átmenetileg nem kapcsolható"… és már nincs miért megpróbálnom később. Döntöttek helyettem.

A helyzet reménytelen, de nem súlyos

Az előszobában még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörből. Arcára erőltette tegnapi levetett mosolyát és kilépett biztonságot adó közegéből a lépcsőházba.
A dohos aulát elhagyva, bőszen osztogatta elhasznált mosolyát a piacról hazabotorkáló nyugdíjasoknak. Furcsa mód működött. Elég volt a látszat ahhoz, hogy meggyőzze környezetét, miszerint… világában minden rendben van. Viaszos arccal élte túl napjait, hogy este végre újra, légmentesen zárkózhasson gondolataiba. Titokzatosság lengte körül lényét. A külvilág nem látta sebezhetőségét és nem tudott félelmeiről sem. 

Egykori magabiztosságát elméje feledésbe kényszerítette. A boldogság valahol nyomtalanul kihullott kezéből. Amikor bővelkedett benne, nem tudta milyen illékony és ritka dolog birtokában van. Kifogyhatatlannak tűnő optimizmusát senkitől sem sajnálta. Talán ez okozta vesztét. Hitt az embereknek és érdemtelenekben bízott meg. Nem ismerte az irigység fogalmát és annak következményeit. Legyűrték. Tőrt döftek lelkébe és magára hagyták. Begubózott. Mókuskerékben töltött napjaiban rutinszerűvé váltak mozdulatai. Csak az időjárás változása emlékeztette az idő múlására. 
A megszokott úton sétált a garázs felé. Csodálta a környék fáit, az eső hagyta tócsák tükröződéseit. Magába szívta a hűvös illatot, amit a zápor maga után hagyott. Mellette, rohanó léptekkel indult a reggel. Ő ráérősen haladt tovább, figyelmet sem véve minderről. Az ilyen percek adtak erőt a létezés folytatásához. 

Ez a nap ismeretlen hangulatot hozott. Hirtelen ötlettől vezérelve már hívta is az irodát, hogy jelezze távolmaradását. 
-Csak nem vagy beteg? – érdeklődött a túlvégen a hang. 
-Dehogy, csak halaszthatatlan dolgom van. 

Zsebre téve telefonját, elgondolkozott válaszán. „Halaszthatatlan? Igen. De mi az?" Nem törte tovább fejét, mert a buszmegállóhoz érve egy troli fékezett le mellette. 
Kalandkedve legyőzte és húsz év után újra érintette lába a jármű lépcsőjét. Behajtogatta magát a tömegbe. Tömény testszaggal keveredett olcsó kölnik kavalkádja fogadta. "Semmi sem változott", mosolyodott el végre újra őszintén. Az egyetlen volt ezen a reggelen, aki örömmel zsúfolódott az orrfacsaró buszon. 

A külváros felé tartott. Maga sem tudta hova, de nem is tervezett. Ismeretlen területre tévedt. Egy park keltette fel érdeklődését. Izgatottan tuszkolta át magát az ajtóig és szinte leesett a troliról, egyenesen egy pocsolyába. A nagy csobbanás beterítette. Fehér nadrágja térdig mintázódott a koszos víztől. Hatalmasat nevetve nézett vissza a buszon maradtakra, kiknek hahotázását cseppet sem érezte kárörvendésnek. Inkább sajnálta, hogy megörökítetlen maradt burleszkbe illő jelenete. A fák felé indult. Lábujjai között érezte a karcoló homokszemcséket. Egy kisebb szökőkút sietett segítségére. „Nagyobb szerencse nem is érhetne", nyugtázta magában, és már lépett is bele tűzpiros lakkszandáljával. A parkon át igyekvők lelassultak. „Már megérte eltéríteni magam", nézett végig mosolygó közönségén. Kezét nyújtva, egy öltönyös férfi lépett felé, hogy átsegítse a szőlőkút magas káváján. A szemkontaktus mindent elárult. 
-Holnap este, mit csinálsz? – invitálta randevúra az idegen. 
-Ilyen hosszú távra nem tervezek – engedte el kezét a szárazra érve és hagyta magára a fiút… Tudta, hogy ma már semmi sem veheti el életkedvét…

Megjelent: 2012 telén, a Hósapkás hajnalok című antológiában

Villámrandi

Vidáman ébredt. Első mozdulata a mobilja felé nyúlt, hogy megnézze az üzeneteket. Az este óta nem érkezett újabb, mégsem szomorodott el. Ragyogott a visszaolvasott szavaktól. Képtelen volt vele betelni. Tegnap, ezek hatására indult útnak, hogy megismerje azt az idegent, aki lenyűgözte szellemességével.

Az első randi hosszúra nyúlt. A vártnál vonzóbb férfivel találta magát szemben. "Mit keres egy ilyen jó pasi a társkeresőn?" töprengett. "De már az enyém!", nyugtázta magában iszogatás közben.  Talán a bor hatása, talán a hosszú hónapok magánya miatt, de a fiú szavai már nem érték el. Érintésre vágyott. A chat meghódította, a látvány elbódította. A fiúba fojtotta a szót, amikor rávetette magát. Nem ütközött ellenállásba, hamarosan a legénylakás bútorain landolt...

Az éjszaka felejthetetlen volt. Beleborzongott a gondolatától is. Tárcsázta a számot, hogy a bársonyos hang tovább fokozza boldogságát. Hívását a férfihang, egy hideg "Igen?"-nel fogadta. Mosolyát fagyasztotta arcára, de még képes volt csilingelően üdvözölni szerelmét.

- Találkozunk este?

- Nem érek rá.

- És holnap?

- Majd hívlak, ha lesz időm.

- Együtt tölthetnénk a hétvégét.

- Mondtam... ha majd ráérek, hívlak.

- Most lerázol? Éjszaka még szerettél. Mi történt azóta?

- Reggel lett.

Levegő után kapkodott. - Tudod mit? Felejtsd el, ami történt!!!

- Oké. - pattant vissza a válasz, és a vonal már meg is szakadt. Ugyanebben a pillanatban a lány szíve is...

Szülinapi haiku

A mai nap, nem

Az elmúlt év ünnepe.

Ez a jövőé!

KO helyett

Kongatás előtt

Még esélyt adok Neked.

Már nem hibázhatsz!

Ringben

Három perced van,

Hogy megmutatsd magad, de

Ettől függ jövőd...